Adventi mese

Elmesélek Nektek egy igaz mesét, ami éppen advent második hétvégéjére esett. A képen a bal felső sarokból indulunk: újabb csodás naplemente közeledett a Bem József utcában, amikor eszembe jutott, hogy valaki nagyon várja már a megrendelt könyvét. A gyerekek éppen a kertben játszottak, így legalább az öltöztetésükkel nem kell bajlódni – gondoltam. Elindultunk _gyalog_ a csomagfeladó automatához, plusz egy kutyával és egy rollerrel felszerelkezve, csak úgy nehezítésképp. Nem szoktam ám ilyen bátor lenni, fázós is vagyok, és általában az a vége az ilyen „túráknak”, hogy őrületes hiszti kerekedik, elfáradtam, éhes vagyok, én akarom vinni a Mogyit…….. De most valamiért mégis belevágtam, akkor még nem tudtam, hogy miért, és miért éppen akkor. 

Mire leértünk a főtérre, még csak háromszor izzadtam le és fagytam át teljesen, sebaj, a feldíszített karácsonyfa az óriási gömbökkel feledtette ez is. És akkor, a semmiből (pontosabban a cukrászda felől jött, de ez mindegy): odalépett hozzánk a MIKULÁS. Személyesen.  Nagy termettel, fekete csizmában, piros ruhában, fehér szakállal, ahogy kell. A kislányom döbbent arcát sosem fogom elfelejteni. 

Kaptunk szaloncukrot, majd kedvesen meghívott minket egy bábelőadásra, ajándékba. Újra leizzadtam, rettegek bármilyen előadásra menni egyedül a gyerekekkel, nem is értem, miért

És amúgy, kutyával vagyunk… Nem volt szívem nemet mondani, és különben is, legalább kérdezzük meg. Az ajtóban azt mondták, kutya nem mehet be. Ellenben egy kedves hölgy kézen fogta a két kölykömet ( a harmadik a Papáéknál senyvedett, ha ott lett volna, tuti nem indulok el, az fix balhé), és már vitte is őket magával, azok pedig szó nélkül, boldogan suhantak vele. Ne aggódjon anya, vigyázok rájuk, a kutyával meg csináljon addig, amit akar!

Sajnos csak MOST, ahogy ezt írom, jut eszembe, hogy beülhettem volna egy nyugis kávéra a cukiba, de komolyan nem volt ilyen gondolatom se. Hazarohantam Mogyival, majd autóval vissza, és még éppen elcsíptem az előadás kezdetét! Emil az első sorban, mellette a hölgy, az ölében Zizivel, aki félig már aludt. Kedves dalokat hallgattunk, és cuki bábelőadást néztünk, egy szuper aktuális témáról: a szeretet ünnepe nemcsak az ajándékokról szól, hanem arról, hogy kedvesek vagyunk a családunkkal! Ma is többször idézte Emil az angyalt, aki időnként közbeszólt: „Ez a viselkedés nem méltó a szeretet ünnepéhez!” 

Azóta ajándékozósat játszanak, kaptam már stresszlabdát, kisautót, koronát,ropit és rágót – szigorúan kibontva, és csak úgy beleszórva, és mivel nem ettem meg, odakészítették az éjjeliszekrényemre Egy legós dobozra van ráírva a rendes nevem, és egymásnak is készülnek, most is ott vár egy halom doboz a szőnyegen a reggelre

Ez az én Mikulás-mesém Nektek. Minden szava igaz. 

Hogy mi kellett ahhoz, hogy megtörténjen ez a véletlenszerű esemény? Hívhatjuk szerintem nyugodtan csodának, vagy varázslatnak, mert az, a gyerekeknek mindenképpen, és igazából nekem is. Létezik váratlan ajándék, léteznek kedves emberek, létezik szívbéli együtt-örülés, ez is benne van a sorsunkban. 

A mindennapokban is erre igyekszem hangolni magam, de nem mindig sikerül. Azonban két döntő pillanat volt ebben a kis történetben. Az első, hogy hallgattam az intuíciómra, ami azt súgta: indulj el, most! A másik, ott, a főtéren, ahogy a karácsonyfát és a fényeket csodáltuk – az önfeledt öröm, és a pillanatban létezés. Sokan sokszor írják, hogy az életünk valójában mindig csak a jelen pillanatban zajlik. Mégis olyan, de olyan nehéz jelen lenni sokszor. Nem a múlton rágódni, és a jövőn aggódni. Ott és akkor, ezt engedtem megtörténni. Nem csináltam, nem erőltettem, nem gyakoroltam, egyszerűen csak megfeledkeztem minden másról és JELEN voltam. Nos, valójában AZ A PILLANAT volt a csoda.