Tel: 06-70/639-7777

Mióta elindult az oldalam, azóta kerülgetem a témát, hogy magáról az anyaságról, vagy a szülőségről írjak. Voltak próbálkozásaim, de valahogy sosem mertem leírni azt, amit igazán gondolok. Ennek az
egyik oka, hogy nem tartottam magam jó anyának. Úgy éreztem, ki vagyok én, hogy bármit is
mondjak a szülőségről meg gyereknevelésről, amikor én is ilyen rosszul csinálom?


Sok munkám van abban, hogy még mindig bátortalanul, de már ki merem jelenteni: elég jó anya
vagyok. Pont az az anya, akire a gyerekeimnek szüksége van. Rengeteg bűntudattal és lekiismeret-
furdalással kellett ehhez szembenéznem, és fokozatosan tudtam elengedni ezeket az érzéseket.
A másik ok, ami miatt nehezen szólalok meg ebben a témában, az az, hogy bizony sokszor nem
egyezik a véleményem a többségével. Nem értek egyet mindenben a tanító nénivel, nem értek egyet
a nevelési tanácsadóval, nem értek egyet a családterapeutával, nem értek egyet az anyuka-
csoporttal, nem értek egyet a társadalmi elvárásokkal, ja és sok mindenben nem értek egyet a
gyerekek apjával.


Természetesen nem mindenben gondolkodom másként! De azért elég nagy a vélemény különbség
ahhoz, hogy megkérdőjelezzem magam: vajon én ülök fordítva a lovon?
Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Lehet, hogy mindenkinek igaza van. Sőt, az biztos, hogy
mindenkinek megvan a maga igaza, a maga nézőpontjából. Ami szintén biztos: én ismerem a világon
a legjobban a gyerekeimet. Amíg mások csak szeleteket látnak belőlük, én látom az egészet.
Vakfoltom nekem is van, biztosan van prekoncepcióm és van olyan is, amit nem akarok látni,
észrevenni, és nem tetszik, amikor valaki az orrom alá dörgöli az igazságot.


Ráadásul ezzel foglalkozom, az önismeret és emberismeret a szakmám. Én tudom csak, hogy mi a
gyerekeim alap karaktere, és emiatt sokkal jobban értem, hogy egy-egy cselekedetük mögött mi az
indíték. És tudom azt is, hogy két teljesen eltérő reakció mögött igenis meghúzódhat ugyanaz a
probléma.


Nézd meg ezt a két könyvet. A bal oldali a nagyobb fiamé, igaz, ez egy másodikos tankönyv, mert a
tavalyiak már nincsenek meg, de pont így néztek ki év végén. Nem voltak firkálva, nem voltak
szamárfülesek. Augusztus végén az írószer-boltban értetlenül néztem, amikor Mariann ajánlotta,
vegyek védő-akármit a füzetekre, mert az kell. Elképzelni sem tudtam, mások minek kötik be a
könyveket, hiszen semmi bajuk nem lesz anélkül se.
Aztán iskolát kezdett a kisebbik fiam. És 2 napja a jobb oldali könyvvel tért haza. Összetépte
mérgében, mert nem sikerült megmutatnia a tanító néninek, nem került sorra a lecke-ellenőrzésnél.
Most hagyok egy kis időt, mindenki gondoljon, amit akar!!!!


Tudod, én mit éreztem? Furcsa lesz: én örültem. Azért örültem, mert egy olyan világban, ahol minden
a konformizmus, ahol minden a tökéletesség, ahol a szülők a tökéletes bizonyítványt töltik fel a
facebookra, ahol nem merünk beszélni arról, hogy néha bizony nehéz, és utálatos minden: ő ki merte
fejezni. Kifejezi, hogy elege van, hogy dühös, hogy utálja, hogy iskolába kell járni. És nem, nem fogom
neki azt mondani, hogy de hát kisfiam ilyet nem lehet, tessék szépen viselkedni, hogy lehet ilyet
csinálni, jaj de szomorú vagyok miatta. Nem! Örülök neki, hogy saját maga helyett a könyvet
marcangolja szét! Hogy ez normális-e, hogy ilyet csinál egy elsős? Szerintem igen. Hogy meg kell-e
nézni, mi van emögött, és segíteni neki, hogy kevesebb feszültség legyen benne? Természetesen
igen!

Most nézd meg a bal oldali könyvet újra. Kitűnő tanuló, az iskolában tisztelettudó, példás a
magatartása. És tövig van rágva az összes körme. Szorong. Legalábbis azt hiszem, mert évek óta
küzdök, hogy foglalkozzon már vele egy pszichológus, ugyanis a felszínen egyszerűen tökéletesen
viselkedik. Pedig én látom, hogy ugyanúgy benne is sok a feszültség, és neki is segítségre van
szüksége.


Érted már? Az egyik a könyvet tépi szét, a másik a saját lelkét. (Meg néha a miénket, itthon )


Mindkettővel foglalkozni kell. És mindkét reakció TELJESEN NORMÁLIS.
Azt hisszük, akkor vagyunk jó szülők, ha a gyerekeinkkel minden rendben van. Ha nincs kirívó
probléma. Ez egész egyszerűen nem igaz.
Nézz körül. Ismersz a környezetedben olyan embert, akivel minden rendben? Nem az insta
ismerősökre gondolok, a boldog családi fotókkal, vagy a cuki pocakpuszilgatós képekkel. Hanem
olyanokra, akiknek valóban belelátsz az életébe.
Elárulok egy titkot: mindenkinek megvannak a maga küzdelmei és nehézségei. Akkor is, ha nem látod,
akkor is, ha senki sem látja. Miért pont a gyerekeinknek lenne szimplán gondtalan az élete?
Sokan félnek szembenézni a saját múltjukkal, fájdalmaikkal, azzal, hogy mi mindenről mondtak le az
életben, vagy miről hoztak egy rossznak tűnő döntést. Azt gondolják, talán nem is tudatosan: „Nem
baj, majd a gyerekemmel minden rendben lesz! Majd kötődően nevelem, és így majd megállítom a
rossz mintákat, mert én majd másképp csinálom! Ha a gyerekem jól van, akkor minden rendben lesz
végre!”
Sok szülő volt már nálam tanácsadáson. És szinte kivétel nélkül felteszik nekem a kérdést: hogyan
tudok segíteni a gyerekemnek?
Szerinted mit szoktam válaszolni? Segíts magadon. Az nem úgy működik, hogy ugyan én szorongok, a
gyerekem is szorong, és csak őt javítsuk meg, én már jó leszek így is. Nem. A gyerekeink problémái
tükröt tartanak nekünk. Megmutatják, hogy szülőként mi az, amit Te nem fogadsz el magadban.
Általában azért reagálunk automatikusan negatívan vagy rosszallóan a gyerekeink „rossz”
viselkedésére, mert megnyom bennünk egy gombot: „Nem vagyok elég jó szülő!”
Utálom a kliséket, most mégis idehozok egyet: ha ezt az írást eddig elolvastad, Te egészen biztosan
elég jó szülő vagy, mert érdekel Téged, hogyan lehetnél jobb. És igazán csak ez számít. Nincsenek
nevelési hibák, hanem életek vannak, és élethelyzetek, amiket jól-rosszul-valahogyan megoldunk, és
reagálunk rájuk mi is, és a gyerekek is.


Ha engem kérdeznél, mit tehetsz azért, hogy jobb szülő legyél, én ezt a 3 dolgot javasolnám, tiszta szívvel és szándékkal:


1. Legyél jól. Nem kifelé, látszatból jól, hanem igazán, belül. Ez nem azt jelenti, hogy boldog
vagy minden pillanatban. Hanem azt, hogy ismered magad, és elfogadod magad, úgy, ahogy
vagy. Abbahagyod önmagad bántását és kritizálását. Látod magad, a sebeiddel, hibáiddal,
erősségeiddel, mindennel együtt. Tudod, hogy nem vagyunk mindig jók, és ez így van jól.


2. Lásd a gyereked olyannak, amilyen. Engedd, hogy gyerek legyen, engedd, hogy hibázzon,
engedd, hogy tévedjen, engedd, hogy legyen következménye annak, amit tesz. Ne próbáld
mindentől megvédeni. Ha valóban ismered őt, és jobban megérted, akkor fogod tudni
biztosan eldönteni, hogy mikor van szüksége segítségre, és mikor van szüksége békén
hagyásra.

3. Nevess sokat!!!! Komolyan, nevess!!! Egy széttépett könyvön, a gyereked beszólásán, azon,
hogy már megint aggódsz.  Csak nevess. És együtt nevetni ugye még jobb!!!

Ha pedig úgy érzed, nem megy egyedül (én is sokszor érzem ezt), akkor kérj segítséget! Akár tőlem,
akár mástól, de tudd: nem kell egyedül megoldanod az életed kihívásait!
Végül ajándékba adok Neked egy mantrát, amit nagyon szeretek, és főleg azért, mert végtelenül
egyszerű:
Minden jó. Jó minden.

Kategória: önismeret

0 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Avatar placeholder

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük